Interjú a Quicksilver szerzőjével, Callie Harttal

Amikor nagyon fiatal voltam, a nagymamámmal kezdtem el írogatni mindenfélét. Nagyi mindig kis versikéket írt a testvéreimről és rólam. Úgyhogy én is nekiálltam borzalmas verseket írni. Állandóan biztatott, hogy vessek papírra történeteket. Mindig lelkes olvasó voltam. Nagyon élveztem, hogy eltűnhetek az én kis világaimban, amiket a könyvekben találtam. Mindig is vágytam rá, hogy majd írjak egy regényt, úgyhogy elkezdtem rövid prózát írni, novellákat, költeményeket. De végig azt éreztem, hogy egy regényt megírni hatalmas feladat! Másoknak ez biztosan bejön, de nem nekem való. 

Aztán három hónapig az ausztrál vadonban éltem, és nem sok mindent lehetett ott csinálni. Ráadásul akkor éppen nem is volt munkám, úgyhogy úgy voltam vele, csak én vagyok és a számítógépem, úgyhogy akár adhatok is neki egy esélyt. Az első regényemet Ausztráliában, a semmi közepén, a sivatagban írtam. És úgy voltam vele, ez nem is rossz. Most, hogy így visszanézek, azt hiszem, olyan 70.000 szó környékén lehetett az a könyv, ami gyakorlatilag persze regény, de nem túl hosszú. Most már a 220.000 szavas regények világában létezem. Elég más világ, de nagyon élvezem. 

 

Paranormális romantikus könyvet még 2012-ben kezdtem el írni, és elég jól is ment az a sorozatom. Aztán YA disztópiát írtam, azt elég sokáig. 2014-ben volt egy felfutása a dark romance-nek, és sok barátom elkezdett ebben a zsánerben alkotni, az emberek pedig imádták – úgyhogy én is kipróbáltam. Akkoriban még mindig két állásom volt párhuzamosan, és csak reméltem, hogy egy nap majd főállású író lehetek. Nagyon elhivatott voltam, hogy ezt elérjem, és csak az írásból élhessek. Úgyhogy 2014-ben dark romance regényekre váltottam. Az első ilyen sorozatom a The Blood & Roses volt, és az eléggé sikeres lett, aminek nagyon örültem. Imádom azokat a szereplőket! A mai napig azok az eredeti sötét karakterek azok, akikkel kapcsolatban a legtöbb olvasói kérdést kapom, hogy mikor kap már Zeth saját könyvet? Írtam jó néhány önálló kortárs romantikus történetet, de azokban is volt valamilyen sötét csavar. Hét könyvet írtam dark academia zsánerben is, azt is nagyon élveztem – elégedetté tettem a bennem élő Edgar Allan Poe rajongót. 

Aztán végül kiégtem. Kétségbeesetten vágytam valami másra. Az egész karrierem során szerettem volna visszatérni az eredeti munkámhoz – azokhoz a bizonyos varázslatos, fantasy románcos történetekhez, a világépítős lehetőségekkel. Vissza kellett szereznem az írás iránti szenvedélyem, és azon gondolkoztam, hogyan hozhatnám ezt össze? Hogyan álljak neki? A Quicksilver története addigra már több éve ott volt a fejemben. Talán 2017 eleje volt, amikor elterveztem az egész sorozatot. Mindig ez volt az a könyv, amit szerettem volna megírni – az én kis szerelemprojektem, a jutalmam, amiért más könyveket megírtam. És ekkor jött el az a pont, hogy azt mondtam magamnak: itt az idő, hogy megírjam! Amikor végül leültem és elkezdtem, azt mondogattam magamnak, hogy oké, itt az idő, hogy magadnak írj, és visszaszerezd a varázslatot és a karriered iránti szenvedélyt. És működött. Tényleg, igazán működött.

 

Inkább csak arra, hogy a történet teljes íve ott pörgött a fejemben már jó ideje. A Quicksilverben egy sor olyan jelenet volt, ami bennem élt már nagyon régóta. Kronologikus sorrendben írok, és szó szerint remegtem az izgalomtól, amikor végre ezekhez a jelenetekhez értem az írásban. Nagyszerű érzés volt. Nagyon vizuális vagyok, amikor írok, úgyhogy teljesen magam elé képzelem, hogyan játszódnak le ezek a jelenetek – a szereplők arckifejezéseitől kezdve az érzelmekig és a feszültség épüléséig. Olyan volt, mint a varázslat, amikor végre leírhattam ezeket a szereplők közötti pillanatokat.

 

Olyan volt ez a könyv a számomra, mintha az én Üdvözlégy, Máriám lenne. Erről már beszéltem korábban is, mert nem voltam biztos benne, hogy tudom-e folytatni az írást, ha ez nem sikerül jól – létfontosságú volt, hogy jól sikerüljön. Mindig igyekeztem sulykolni magamban, hogy ezt a könyvet magamnak írok, szóval ha nem fogadják jól, legalább megírtam saját magamnak. Az utóbbi években komoly olvasótáborom alakult ki a dark romance közösségekben, de a szakadék a két zsáner, a dark romance és a romantasy között valójában nem is olyan óriási. A romantikus olvasókat szerettem volna elérni, és kész. Júniusban jelentettem meg a könyvet magánkiadásban, és visszatartott lélegzettel vártam a reakciókat, mert nem tudtam megjósolni, kik fogják olvasni.

Először nem is fogyott igazán jól. Általánosságban elmondható, hogy ha ez történik, a könyv elveszíti a momentumát, és ennyi. Ezen a ponton bizonytalan voltam. Oké, megvan a könyv, büszke vagyok rá, és megérte megírni, de nem tudom, lesz-e lehetőségem folytatni az írást. Ezért úgy döntöttem, megpróbálok még egy kört a közösségi médiában vele. Elkezdtem kutatni TikTokon, olyan olvasókat igyekeztem keresni, akik imádják a romantikus könyveket, és erről beszélnek is. Körülbelül 30 nőt választottam TikTokról, és megkerestem őket, elfogadnának-e egy különleges kiadást a könyvemből. Nagyjából a megkeresettek fele kérte a könyvet! Úgyhogy ők tizenöten elkezdték megosztani a véleményüket, és egészen hihetetlen volt látni, hogy nagyjából két hét leforgása alatt a Quicksilver körül őrület alakult ki! Minden reggel úgy keltem fel, hogy „Úristen, mi történik? Úristen, ez elképesztő!” Fenomenális és lenyűgöző volt! 

 

Ez az egész rettentő izgalmas a számomra, mert ahogy említettem, nagyon vizuális vagyok, amikor írok, és mindig elképzelem, hogyan futna a történet a képernyőn. Amikor az ügynököm odajött hozzám, és azt mondta, hogy „Hé, a Netflix bejelentkezett”, az hihetetlen volt. Nagy megtiszteltetés. Most már van egy csodás producerünk, Elizabeth Cantillon, aki a fantasztikus Alien: Romuluson dolgozott. Még a munka elején járunk, a részleteket dolgozzuk ki, hogy aztán ragyoghasson majd az adaptáció. Nagyon együttműködőek és bevonnak engem is – igazából elég sok beleszólásom van mindenbe executive producerként, ennek nagyon örülök. Rettentően élvezem, hogy megtapasztalhatom ezt.