Róbert Katalin "Heteira" - Főnyeremény

A göndör nő van a könyvtár információs pultjánál. Megtorpanok, mire a mögém érkező, kisgyerekes anyuka meglök, és még morog is egy sort. Lángol az arcom, és szeretném hagyni az egészet, de nem tehetem. Nem lehetek önző.

Pedig a göndör nő gyűlöl, amióta értetlenkedtem, mert felszámoltak előjegyzési díjat. Ja, nyilván kaptam róla értesítést, de nem néztem meg rendesen. De a göndör azóta úgy kezel, mintha elmebeteg lennék.

Megint érkezik valaki, érzem a kintről beáradó szelet, először az taszít meg, aztán egy öregember.

– Ne itt ácsorogjon! – utasít. A göndör nő felnéz, a homlokára szalad a szemöldöke.

Nyelek egyet, és, beállok a sor végére.

Nem futamodhatok meg. Elhatároztam, hogy kiderítem, ki vette a sorsjegyet, szóval… akkor most beszélni fogok a göndörrel. Nincs jobb lehetőség.

– Miben segíthetek? – kérdezi feszes mosollyal, amikor sorra kerülök.

– Van… nálam egy könyv – kezdem, és indokolatlanul magas a hangom. Szinte cincog. Megköszörülöm a torkom, hátha segít.

– Meg akarja hosszabbítani? – tippel a göndör.

– Nem, csak három hét múlva jár le. Én… – Felmutatom a könyvet, mintha ez segítene, de aztán csak kimondom: – Szeretném tudni, hogy ki kölcsönözte ki előttem.

A nő kihúzza magát, az ajka megfeszül.

– Tessék?

– Szeretnék valamilyen elérhetőséget kérni hozzá.

– Nem adhatunk ki ilyen adatot. – A hangja elutasító, a tekintete már a mögöttem állót keresi. Megmarkolom a pultot, mintha így biztosíthatnám, hogy maradjak, és rám figyeljen.

– De… beszélnem kell vele!

A nő újra rám néz, kicsit megdönti a fejét, lebiggyed a szája.

– Minek? Van valami probléma a kötettel? Sérülés?

– Nem. Benne felejtett valamit. Vissza akarom adni.

– Ideadhatja nekünk, a könyvtár majd kiértesíti az előző kölcsönzőt, és átadjuk.

Nem! Nem, nem, nem. Ez a nő nem érti. Senki nem értené meg.

– Ez nem megoldás – rázom a fejem. – Ha egy e-mail-címet, vagy telefonszá…

– Nem adhatunk ki ilyesmit.

– Akkor a nevét. Megkeresem Facebookon. Az csak nem illegális?

– De, nagyon is illegális. – A göndör ujjai idegesen dobolnak a pulton. – Még valamiben segíthetek?

– Meg kell kapnia, ami… amit a könyvben hagyott. Nagyon fontos! Ha az illető megtudja, miről van szó, nem fogja beperelni magukat, vagy ilyesmi. Hálás lesz!

– Adja ide, átadom neki.

A fejemet rázom. Tegyem bele egy borítékba? Bízzam rá idegenekre? Ráadásul erre az idegenre? A göndör nőre, aki idiótának tart, szóval biztosan bele fog nézni a borítékba, és akkor… akkor ki tudja, mit tesz majd. Túl kockázatos.

– És ha itt hagynám én a telefonszámomat? Megkeresnék, elmondanák, hogy erről a könyvről van szó, meg arról, amit benne hagyott, és ő felhívhat, ha akar.

– Mit hagyott a könyvben? – ráncolja a homlokát a nő, göndör tincsei alatt ugrálnak a barázdák. Nem felelek. – Jó, adja meg az elérhetőségét.

Látom abból, ahogy legyint, hogy semmit sem fog tenni. Felíratja velem egy cetlire a számomat, és aztán amint elfordulok a pulttól, kidobja. De mi mást tehetnék?

Bárcsak más lett volna ma az információnál! Valaki, aki nem utál csípőből. Mint az a fiatal srác, aki a múltkor olyan bénán flörtölt! Most visszaflörtölnék, még ha meg is fogadtam, hogy többé nem fogok pasikat hitegetni, és már meg is adná a kért infókat.

Bárcsak nem jöttem volna ide, jöttem volna vissza holnap, amikor más ül a pultban. De most már az is béna lenne.

– Szólnak neki, ugye?

A nő sürgetőn rám mosolyog, és int, hogy mehetek. Hát, legalább nem hazudik a képembe…

 

€$€

 

Főnyeremény. Ez a címe a könyvnek. Először azt hittem, valami romantikus sztori, ahol a nő találkozik a fantasztikus pasassal, aki jó az ágyban, izmos a hasa, és isteni kelt tésztát süt, amitől egyikük sem szed fel egy dekát sem. Vagy a nő talán fel is szedhet, de a pasasnak úgy is tetszik.

De végül inkább valamilyen lélektani dráma lett, ahol a nő meg a pasas azon tanakodik, mit is kezdjenek a hirtelen nyakukba szakadó gazdagsággal. Mert vesznek egy kaparós sorsjegyet az első randin poénból, és amikor lekaparják, a poén hirtelen komolyba fordul. És persze szépen el is felezhetnék, és ennyi, de valahogy úgy érzik, sorsközösség alakult ki közöttük, mert együtt nyerték a pénzt.

Végül is még az is lehet, hogy a szerző tényleg erre akarta kifuttatni, hogy ők egymásnak a főnyeremény, és nem a pénz, amihez az első randin jutnak.

De nem ez az érdekes.

Az érdekes a boríték, amit a könyvben találtam. Annál a jelenetnél volt, amikor az elsőrandis párosunk nekiáll lekaparni a sorsjegyet. Azt írta rá valaki csupa nagybetűvel: „PRÓBÁLD KI A SZERENCSÉD TE IS!”. Ilyen régi típusú boríték volt, hatalmas füllel. Felnyitottam, és ott meg ez szerepelt szépen kerekített betűkkel: Nyersz vagy sem – add meg másnak is a játék örömét!

Viccesnek találtam az ötletet. Kicsit a történet részese lehetek, mert én is kapargathatok egy szelvényt, amikor a szereplők, és pár száz forintért már lehet újat venni az utánam következőnek, szóval miért ne szállnék be a játékba?

A borítékban egy madaras szelvény volt. Irtó szép. És irtó bonyolult.

Oké, nem tudom, valaha is játszottam-e kaparós sorsjeggyel, de azt hittem, kábé ennyi lesz, hogy lekaparok egy felületet, alatta ott virít, hogy „nem nyert”, és veszek egy újat, mielőtt visszavinném a könyvtárba a kötetet.

Ehhez képest itt négy játék is volt egymás alatt, ami jó, mert annyival többet lehet kapargatni, gondolom.

Úgyhogy kerítettem egy százast, és nekiláttam.

Az első játékban nem történt semmi, csak éppen annyi, hogy az egyértelmű „nem nyert” felirat helyett nekem kellett értelmeznem, hogy mit jelent az, amit látok. Vagy nem látok.

Aztán jött a második játék, ahol három egyforma számot kellett találni. Kettőnél elkezdett erősebben dobogni a szívem. Meg is álltam egy pillanatra, lassan fújtam ki a levegőt, és azt ismételgettem magamnak, hogy kizárt, hogy nyerjek. Szóval csak nyugi.

Nyertem.

És a harmadik játékban is. És a negyedikben is.

Zúgott a fejem. Reszketett a kezem. Aztán lekapartam azt a részt is, ami elárulta, mennyit is nyertem, és nem hittem a szememnek.

– Igazán szerencsés – mondta a nő a lottózóban, aki felvette az adataimat, és elindította a kifizetést.

Én meg egyszerűen nem bírtam elhinni. Ez nem az enyém. Nem lehet csak az enyém. Meg sem érdemlem.

Azóta folyamatosan feszít a nyeremény tudata. Elhatároztam, hogy megosztom azzal, aki a sorsjegyet vette. Legszívesebben elmesélném valakinek ezt az egészet.

Valami mégis visszafog.

A sikertelen könyvtári látogatás után, a vasárnapi családi ebéden már majdnem bedobom a dolgot, aztán meggondolom magam. Apa biztos azt mondaná, adjam a felét a bátyámnak, mert a család a legfontosabb dolog a világon, és támogatnom kell az övét. Anya meg azt, hogy menjek el belőle nyaralni valami távoli, meleg és drága szigetre, mert ki tudja, lesz-e még valaha ilyen lehetőségem. A bátyám és a felesége hallgatna, bámulnának Nóri már elég látványos pocakjára, és igyekeznének nem kimondani, hogy jól jönne a családbővülés miatt a pénz.

Tudom, hogy jól jönne nekik. Ilyenkor minden fillér jól jön.

Önző rohadék vagyok, hogy inkább egy idegent próbálok megkeresni?

Gombóc szorítja a torkomat, ahogy Nóri tenyere a hasára simul. Lenyelem a desszertnek felszolgált gesztenyepüré utolsó falatjával együtt. Édes-sós, ragacsos masszává alakulnak a könnyek a torkomban.

Kéretlenül fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy lehetne ilyen az én életem is, ha nem szúrom el.

De elszúrtam.

Nem szólalok meg.

Ha nem találom meg azt, aki előttem olvasta a könyvet, odaadom a bátyáméknak a pénzt. Ha nem találom meg, az egy jel lesz, hogy nekik kell adnom. De addig… még akarok egy próbát.

 

$€$

 

Hétfőn izgatottan toporgok már reggel kilenckor az IT-részlegen – totál felesleges, mert Kira nem jár be ilyen korán. Tizenegykor, amikor visszamegyek, már ott találom.

Kira gyors és profi. És lazán áll a szabályokhoz, szóval meg merem kérni.

Most egy kávét babusgat, és valami kódot néz át, éppen csak hümmög egyet, de nem bánom, hogy várat. Hallgatom a gépek zúgását, és nézem, ahogy az ujjai önkéntelenül elkalandoznak a piercingeken a fülén. Apró, formás füle van.

– Na… – Elnyújtja a szót, hátradől a széken, és rám néz. – Mit tehetek érted?

– Fel tudod törni a városi könyvtár rendszerét? – Lehet, hogy ezt fel kellett volna valahogy vezetnem.

Kira szeme kikerekedik, aztán pillanatnyi, feszült némaság után kirobban belőle a nevetés.

– Nem akarsz pótdíjat fizetni, vagy mi?

– Meg kellene tudnom, ki vett ki előttem egy könyvet.

Kira újra hümmög, az ujjai megindulnak a billentyűzeten, hallgatom a finom kopogást, bámulom, ahogy a körömlakkja szinte villog a gyors gépeléstől. Lenyűgöz a hatékonysága.

– Nem lenne lehetetlen, de nem tudom, tényleg erre van-e szükséged.

– Szükségem van rá – bizonygatom, és közelebb araszolok egy székhez. Kira biccent, hogy üljek le nyugodtan.

Szóval letelepszem, bízom benne, hogy a főnököm türelme még kitart, és végre kitálalok valakinek.

Elmesélek mindent Kirának, ha már hackerkedésre akartam rávenni csak azért, mert IT-s. Ja, meg mert jó fej.

Elmesélem a könyvet („jaj már…” – kommentálja a történetét), aztán a borítékot, amiben ott volt a sorsjegy („és? lekapartad?”), a nyereményözönt („aztakur…”), hogy talán a bátyáméknak kellene („a te pénzed”) meg a szerencsétlenkedésemet a könyvtárosnál („jellemző”).

Kira bólogat, csattogtatja a golyóstollát.

– Megpróbálhatnék megvesztegetni valakit a könyvtárban – jut eszembe hirtelen. – Végül is van pénzem…

– Szuper terv – biccent Kira –, és nem kevésbé illegális, mint a hackerkedés. A közösségi médiával szerintem többre mennél.

Pislogok, és nem értem, miért nem jutott ez a lehetőség az eszembe.

Facebook-posztban gondolkozom, de Kira a Moly.hu-t ajánlja. Nézegetjük a regény adatlapját, mindazokat, akik mostanában olvasták, de hát tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mikor olvasták előttem ezt a könyvet. Jó, a sorsjegy még érvényes volt, szóval biztos nem évekkel ezelőtt, de akkor is…

Éppen belemelegednék az egészbe, amikor megcsörren a mobilom. Összeugrik a gyomrom, amikor meglátom a főnök nevét. Kira megígéri, hogy nézelődik még, én meg szinte rohanok felfelé.

 

€$€

 

Utálom a munkámat. Utálom a főnökömet. Utálom a túlórákat.

Szeretnék arról álmodozni, hogy a Bahamákon nyaralom el a pénzt, amit nyertem, de valahogy helytelennek tűnik az álomkép, ahogy az is, hogy odaadjam a bátyáméknak.

Este hét van, és már összepakoltam, rendet raktam az íróasztalomon, felcímkéztem minden dossziét, de a főnök nem képes leokézni egy anyagot, hogy indulhassak.

Kira ekkor ront be az irodába.

– Megoldottam a… az informatikai problémádat! – jelenti fülig érő szájjal.

Ragadós a mosolya. Csak ránézek, és egy kicsit jobb a világ. Mintha melegebbek lennének a színek és édesebb a levegő.

– Megtaláltad? – suttogom.

A szomszéd szobában még ott a főnök, a jó ég tudja, mit csinál, de hogy nem az én kis rövidke, Facebook-hirdetésbe szánt szövegemet nézi át, hogy leokézhassa vagy beleköthessen, az hétszentség.

– Megvan – bólint Kira, aztán lelkesen magyarázni kezd. Állítólag van a Moly.hu-n egy zóna a városunknak, és ott kezdett kérdezősködni, aztán eljutott valakihez, aki eljuttatta valakihez, aki… A száját bámulom, és kicsit elvesztettem ugyan a fonalat a molyos nicknevek meg a valódi nevek között, de nem baj, mert lüktet a szívem, és jólesik itt ülni, és hallgatni Kira lelkesedéstől fűtött hangját.

– Ó. Még itt vagy. – A főnököm hangja belehasít Kira szóáradatába, durván vágja el az egészet.

– A visszajelzésedre várok az autós hirdetéshez, hogy…

– Már elindítottam – mondja. Két érzés feszít egyszerre: a büszkeség, hogy elfogadta a szövegemet, és a bosszúság, hogy váratott. Aztán kifelé menet hozzáteszi: – Saját szöveggel.

Csak a bosszúság marad.

– Micsoda pöcs… – csóválja a fejét Kira, és kicsit sem érdekli, hogy a pasas hallja-e még. Őt nem érdekli, hogy mit gondolnak róla az emberek. – Le kellene lépned innen.

– Ja, nyilván. Csak éppen… – Nyelek egyet, mert erről végképp nem beszéltem már évek óta: – Régen úgy gondoltam, ez csak átmeneti munka lesz. Az volt a terv, hogy sokat keresek, és félreteszek a fizetésemből, de… elment a megtakarítás. Tudod.

Kira tudja. A férjem nem volt kegyes a váláskor, én meg elhittem, hogy tartozom neki.

– Mire gyűjtöttél? – kérdezi, és hálás vagyok, hogy eltereli a témát.

– Cukrászdát akartam nyitni.

Kira ajka elnyílik. Bámulom. Félrenézek.

– Ez jól hangzik.

– Hatalmas költség. Pár éve elvégeztem egy tanfolyamot, mert mindig is ez volt az álmom, de a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy legalább egy BA-diplomám legyen. És hogy higgyem el, hálás leszek. Szóval próbáltam hasznos dolgokat megtanulni a kommunikáció és marketing szakon, hogy majd hirdessem a cukrászdámat. De brutális alaptőke kell az egészhez. Gondoltam, majd pár év alatt összespórolom, de kezdhettem elölről…

– Hát, a pénz már nem probléma – vonja fel a szemöldökét Kira.

Egy pillanatig nem veszek levegőt. Egészen idáig azt gondoltam, nem lenne helyes megtartani az összeget, ami az ölembe hullott, hiszen nem dolgoztam meg érte. Véletlen szerencse az egész. De amúgy… miért ne érdemelnék meg én is egy kis szerencsét?

És dolgoztam is, csak más vitte el a házat, kocsit, megtakarítási számlát…

– Akkor… mégsem érdekel, hogy kinél volt azelőtt a könyv? – mosolyog Kira. Átforrósodik az arcom.

Nem tudom.

Kira dolgozott vele. És azt gondoltam, hogy ezen az emberen múlik, hogy megtartom, vagy a bátyáméknak adom-e a pénzt. És akkor most ne is beszéljek vele? Az lenne a helyes?

Kira letesz az asztalra egy papírlapot.

– Ez a te döntésed – mondja, és kisétál.

 

$€$

 

Elekes Zsigmond. Magas és sovány, szemüveges, kopaszodó férfi. Határozott a kézfogása. Sohasem nézném ki belőle, hogy romantikus regényeket olvas, ahol a frissen összejött pár egy sorsjegy nyereménye felett szeret egymásba.

Felnevet, amikor ezt kimondom.

– A feleségemnek vettem ki a könyvet. Aztán beleolvastam, és ott ragadtam. Mégse hülyeség, hogy néha szükségünk van valamire, ami kiszakít a hétköznapokból.

– A feleségének is tetszett?

Talányos mosoly költözik az ajkára.

– Nevezhetjük a házasságunk legemlékezetesebb olvasmányának.

Valamiért melegség jár át erre a gondolatra. Egy házaspár, akik közösen olvasnak – talán ez az oka. Én soha nem olvastam közösen a férjemmel. És bármit vágott is később a fejemhez, amikor sértetten kirakott, igenis sok közös volt bennünk. A szexuális érdeklődésünknél több.

– Tudja, a feleségem kórházban volt akkor. Ritka, és elég ronda betegség.

Mintha hideg vízzel öntenének le.

– És…?

– Jól van. Persze, a rehabilitáció költséges, és el kellett költöznünk egy másik városba, mert ott jobb a…

Hirtelen tudom, mit kell tennem. Ez a férfi itt arról beszél, hogyan tanítják újra járni a feleségét, és hogy az OEP milyen keveset áll a költségeikből, én meg tudom, hogy most döntöttem jól.

Előveszem a borítékot. Készültem erre, kivettem a pénzt a számláról, most mégis reszket a kezem, ahogy lefektetem elé.

Elhallgat.

– Mi ez?

– Vett egy sorsjegyet a könyvbe, ugye? – A hangom reszelős. Zsigmond biccent. – Nem tudom, ki találta ki, de gondolom, csak jó mókának érezte. Nem hiszem, hogy bárki is komolyan eltöprengett volna azon, hogy mi van, ha egyszer a sorsjegy nyer. Komolyan nyer, nem csak mit tudom én, pár ezer forintot. De én azt gondolom, hogy ha ez történik, annak is joga van a pénzhez, aki vette a sorsjegyet.

A borítékre koppintok.

– Ez a maga része. Az összeg fele.

Zsigmond egy pillanatig csak néz rám. Leveszi, megtörli a szemüvegét, zavartnak tűnik. Most szabadkozni fog, hogy a szerencse engem választott, és majd célozgatnom kell a feleségére, a költségekre.

– És ezért megkeresett – mondja Zsigmond. Halk a hangja, meghatott.

– Örülök, hogy ezt tettem. Úgy látom, komoly szükségük van rá. Ha… ha ez esetleg nem lenne elég a gyógykezelésekre, én…

– Nem, hölgyem, félreértett – szakít félbe. Megérinti a kezemet.

Megdermedek. Zsigmond száraz, meleg tenyere a kézfejemre simul. Azóta nem ért hozzám férfi, hogy a férjemmel minden elromlott. Nem is hiányzik az intimitás egy férfivel, de Zsigmond érintése inkább atyai. És hát… apa sem ölel meg azóta, ha átmegyek hozzájuk.

Sohasem mondta, hogy dühös vagy csalódott lenne, inkább azt mondta, „ami történt, megtörtént, te megpróbáltad, hogy legyen egy családod”.

Ez jobban fájt, mint ha dühöngött volna.

Zsigmond érintése atyai és elnéző. Már-már szeretettel teli.

– A feleségem és én, mi együtt kapartuk le a sorsjegyet, mint a könyvben a páros. Vagyis hát… gyakorlatilag én csináltam, én is olvastam fel neki a könyvet, de értette, nézte. Közös élmény volt. És nyertünk.

– Tessék?

– Szép summa volt. Elég summa a költözésre, a gyógykezelésekre. Nem szenvedünk hiányt. Ez itt – Zsigmond a borítékra helyezi a kezemet, és visszatolja az asztalon az egészet hozzám – a magáé. Magának erre volt most szüksége.

– Nem értem.

– Magam sem. És bevallom, én nem is kerestem fel senkit. Nem akartam megosztani a pénzt.

– Persze, hiszen szüksége volt rá…

– Magának is szüksége van rá, különben nem nyert volna. Ebben az egyben hiszek. Egy kolléga ajánlotta a könyvet, amikor mondtam, hogy valami könnyedért megyek a feleségemnek. Egy kolléga, aki pár éve súlyos adósságba került, de aztán… egy csodás véletlen folytán vissza tudta fizetni, mielőtt kilakoltatták volna. Magának ajánlotta valaki?

– Én… csak rátaláltam – motyogom, és egy pillanatig arra számítok, hogy Zsigmond közli, akkor nem is jár nekem a pénz. De csak kedvtelve bólint.

– A magáé. Költse arra, amire eddig nem volt pénze.

Rám mosolyog. Kicsit zavart, de kedves a mosolya. Feltápászkodik, és elindul kifelé a könyvtár kávézójából.

Lepillantok a borítékra. Reszketek.

 

€$€

 

– Kiválaszthatom én? – kérdezi Kira.

– Fogalmam sincs – ismerem be.

Nem tudom, hogy működik ez az egész. Kellene lennie valami sugallatnak? Vagy bármihez nyúlok, szerencsés lesz? Vagy én fogom megszakítani a láncolatot?

– Túlagyalod… – Kira a fülembe leheli a szót, meleg lélegzete velem marad, mint egy simítás.

Felajánlottam neki a könyvet. Hogy megveszem a sorsjegyet, leadom a könyvtárba, ő meg jegyezze elő, és kiveheti. De elutasított, azt mondta, neki most megvan mindene, ami kell. Aztán elkezdett belvárosi üzlethelyiségeket küldözgetni nekem. Olyanokat, amik jók lennének cukrászdának. Tetszett az ötletelése.

Holnap lejár a könyv. Visszavihettem volna előbb is, de valahogy jólesett otthon tartani, és olvasgatni.

Vagy csak el akartam odázni ezt a pillanatot.

– Abból vegyél! – mutat Kira az egyik hirdetésre. – Fáraós. Hátha valami régész lesz a következő szerencsés.

Nézem a sorsjegyet. Miért ne? Odalépek a pénztárablakhoz, fáraósat kérek. A nő elém tart párat, nekem meg reszket a gyomrom, amíg kiválasztok egyet a legyezőként széttárt, egyforma mintájú lapok közül. A pénztáros unottan közli az összeget.

Kirára nézek, ő visszamosolyog. Kezemben egy főnyeremény. Érzem.