A gyömbér íze(E-könyv)

„– Mit olvasol?
Felemelte, hogy lássam a borítót: A szemtanú útikönyve Ausztráliáról.
– Utazni tervezel? – vontam fel a szemöldököm izgalommal a hangomban, főleg annak gondolatára, hogy valaki pont a világ azon szegletébe utazik, ahol én is annyira élveztem lenni. – Nagyon tetszene neked. Rengeteg gyönyörű táj vár megörökítésre.
– Nem, csak olvasok róla. Bámulom a természetes szépséget, ami a fotókból árad.
Tushar felemelte a könyvet és megmutatta az Ulurut ábrázoló képet, a cinóbervörös homokkőmonstrumot, ahogy kiemelkedik a kopár háttérből.
Mosolyogtam. 
– Nem vágysz arra, hogy ezeket a saját szemeddel láthasd?
Vállat vont.
– Nem igazán. Nincs értelme ilyen dolgokról ábrándozni. 
A válasza egyszerű volt, mégis hihetetlenül összetett. Az amerikai gyermekéveim alatt folyamatosan azt hallgattam, hogy nincs olyan a világon, amit ne tudnék véghezvinni. Azt sulykolták, hogy ha keményen dolgozom, bármilyen munka, hely vagy személy elérhetővé válik számomra. Csak felnőttként jöttem rá, hogy nem volt igazuk. Annyira másmilyen életem lett volna, ha Indiában maradunk. Ugyanazokat a szabályokat tanultam volna meg én is, mint Tushar, és az én életem is előre meg lett volna szabva, mint az övé. A kasztrendszer miatt az életem más vágányon haladt volna, mint az övé, Hari és Bharat mellett szervezték volna az enyémet is. Az volt az érdekes, hogy valószínűleg nem vágytam volna olyan passziókra sem, mint most, például a fotózás, mert sosem tudtam volna, hogy lehetne a hivatásom. Nem akartam volna a nyugati értelemben vett szerelmet sem, mert itt az emberek nem úgy gondolnak rá.”

„Csak kevergettem a levesemet, hagytam, hogy kiszökjön a gőz. 
– De amikor a héten beszélni akartam vele, leállított. Így mit kellene tennem?
– Jaj, beta – dobta fel a kezeit. – Ugyanezt az eszmecserét folytattam le anyáddal is, miután visszajött Los Angelesből, ugyanazt fogom neked most mondani, mint akkor neki. Bandar kya jaane adrak ka swaad.
Elégedetten tette keresztbe a karját. A szavak ismerősek voltak annyira, hogy tudjam, hindiül beszél, de már nem értettem őket.
– Ez mit jelent?
– Hadd gondoljam át, hogy is mondjam angolul.
Néhány percre félrebiccentett fejjel koncentrált.
– Nem értékelheted azt, amit nem ismersz.
– Akkor adjunk gyömbért annak a majomnak. Ügy letudva.
Felemelte a kezét, mintha mindjárt átnyúlna az asztalon, és játékosan felpofozna.  
– Annyira amerikai választ adtál!
– Tudom, tudom. Bocsi, túlságosan adta magát. 
– Annyira jó lenne, ha megszűnnétek keményfejű majmoknak lenni. Egy dolog biztos, te nem érted az ő életét, ő meg nem érti a tiéd. Amíg mindketten el nem kezditek megkóstolni azt a gyömbért, addig nem is fogjátok.
Rágódtam a szavain. Bizonyos értelemben igaza volt, de hogyan építhetnénk hidat két ennyire más világ között, ami mindkettőnket elbír, és nem volt már túl késő megpróbálni?
Mély levegőt vett.
– Nem kellene ezt elmondanom neked, de részben azért ütötte meg ennyire Uma elvesztése, mert úgy érezte, ez lehetne a második esélye. Tudja, hogy miben hibázott veled, de soha nem vallaná be, ahhoz túl büszke.
Teljesen lesokkolt, amit mondott. Anyám nem az a típus, aki bevallja, ha hibázik, főleg akkor, ha róla van szó. Vajon mit csinált volna másképp? Én hogyan reagáltam volna?”

„Az előttem elhaladó emberek elvi kérdést csináltak abból, hogy megbámultak. Rájöttem, hogy a pólómban és a farmeromban elütök az itteni nőktől, akik száriba és pandzsábiba öltöztek. Az Indiában töltött idő megerősített abban, hogy akárhová megyek, mindig kívülállóként leszek kezelve. 
Odafent majmok ugráltak egyik épület tetejéről a másikra. Néhány közülük lemászott és az utca mentén parkoló autók tetejére ült. Az amerikai parkolók fogalma itt nem létezett. Kerékpárok, motorok, robogók, riksák és autók parkoltak az út széli porban, a rend minden látszata nélkül. Amikor egy robogó beállt egy nő Marutija mögé, az beült az autójába, és addig nyomta a dudát, amíg a ludas robogó sofőrje ki nem jött érte. Bár ordítoztak egymással, a szóváltásuk rutinszerűnek tűnt, és egyikük sem tűnt különösebben feldúltnak, ahogy magukban motyogva ellenkező irányba indultak. 
A jelenetet figyeltem, amikor valaki megszólított.
– Miért ül a földön, mint valami kisember?
Tushar érkezett meg és a megfelelő kulcsot kereste, hogy kinyissa a nehéz lakatot a bolt elején. Felugrottam és lesöpörtem a piszkot a nadrágom farrészéről. Még egy dolog, amit a kasztrendszerről tanulnom kell. Úgy tűnik, az is számított, hová ülök. Mikor kicsi voltam, ezek a dolgok természetesek voltak, és ösztönösen mentek, de az Amerikában töltött idő miatt most mindent újra kellett tanulnom. 
– Rád vártam.
Zörgött a redőny, ahogy felhúzta. Ahogy kinyitotta a bejáratot, megszólalt egy csengettyű. 
– Csak ön után, asszonyom.
Helyben vagyunk, megint az „asszonyozás”. Ezen még dolgoznunk kell. „